Nosztalgiázás a múltról -Belső ellátás és export - hazai alapanyag, innováció, szakértelem, olcsó, jó élelmiszer a 70-es 90-es években (IX. / X.)

2021. december 20. - lecsós

Az elmúlt hat hónapban nosztalgiázó kalandozásunk a 1970-90-es évek élelmiszeriparában lassan végéhez ér. Mai cikkemben próbálom összefoglalni az elmúlt 8 rész tartalmát, valamilyen következtetést abból levonni. Utolsó, majdan X. rész pedig figyelembe véve az elmúlt 50 év élelmiszeripar területén történt pozitív és negatív változásait, megpróbál előrejelzést adni a következő évtizedek élelmiszeriparának lehetőségeire, kilátásaira.

Országunk a két Világháború között agrár országnak számított. Ezzel együtt nem nélkülözte az iparosítás és az ezt támogató innováció jegyeit. Világhírű gépgyártó cégek, világ színvonalú szabadalmak a gépjármű gyártás és mezőgazdasági gépgyártás területén. A mezőgazdasági termékek feldolgozása elindult, megépítették az első nagy Konzervgyárakat, melyek rövid idő alatt világhírűvé nőtték ki magukat.

A II. Világháború kárai ellenére hamar megindult az élelmiszer termelés és ennek folyományaként a feldolgozás igénye. Az élelmiszertermelés szerencsére a zöldség/gyümölcs fajták nemesítése és termesztése terén köszönhette sikerét annak a szakember gárdának, akik a rendszertől függetlenül szakértelmükkel szilárd alapot építettek a közeli jövő számára.

És íme, az első tanulság. Szakértelem! Pénz nincs, az ország szűkében sokféle anyagnak, de elindul egy olyan termelési háttér kiépítése szántóföldön és kertészetekben egyaránt, ami a világhírnevet hozza meg majd 40 év alatt.

1972, Villányi út 29-43., a Kertészeti Egyetem „K” épülete.

A napokban került kezembe a „70 év a gyümölcstermesztésben” c. NAIK kiadvány, amely a nagyhírű Fertődi Kutató Állomás- Kertészeti Kutató Intézet történelmébe enged bepillantani. A történet tipikus. Kezdődik a 1949-es évvel, ahonnan indul a szántóföldi növények és zöldség/gyümölcsök nemesítése, termesztésbe vonása, szaporítóanyag kibocsátása, elindult az oktatási tevékenység, majd hát sajnos ki kell mondani, az elmúlt évek hanyatlása. (Erről már nem emlékezik meg a kiadvány.) A második és harmadik nagy tanulság is levonható a fejlődésből.

A gyakorlati oktatás rendkívül fontos szerepe és a Kutató Intézet mellett elinduló kis konzervüzem, mint Feldolgozás.

Tehát a recept: néhány elkötelezett, tudós koponya, kitartás, a szakma szeretete, motivációja a tanulásra és alkotásra diákoknak, rátermett emberek, akik felismerik, hogy a feldolgozás megszervezése szükséges. Pénzről, forrásról csak szűkösen beszél a kiadvány, mert szűkösen állt rendelkezésre is.

Ahogy írtam korábban, a 70-es évekre kialakult az a struktúra, amelyet később előnyösen sikerült évről évre javítgatni. Tehát jól prosperáló TSZ-ek, Állami Gazdaságok, Haltermelő egységek, remekül működő állattenyésztés. Már szerte az országban folyt a mezőgazdaság, és feldolgozás tudományának oktatása. A kapcsolódó egyetemeken, mint a Kertészeti Egyetem is, Főiskolákon, Szakmunkás képzőkben nagy számban születtek jó nevű, a mezőgazdaság, élelmiszeripar területén óriási gyakorlatot szerző szakemberek. A frissen végzett fiatalokat számtalan magas tudás szintet követelő állás várta. A frissen alakuló, nagy termelői háttérrel, lehetőséggel bíró feldolgozók a számtalan, a diákok által végzett tudományos munkák alapján már a tanulás ideje alatt kiszemeltek maguknak leendő szakembereket.

A teljes hazai ellátás, és az exportképesség ez jellemezte az élelmiszeripart a 70-es 90-es években!

Képesek vagyunk erre most is? Természetesen!

A megjelenő Hűtőházak jelzik, hogy a magyar Élelmiszeripar napra készen alkalmazta a világ kihívásait. Rövid idő alatt megszerveződött a „friss export” ami a nagyüzemekben és a háztájiban megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, élő állatot vitt szerte a világba.

Talán elsütöttem már a kis viccecskét a 70-es évekből. Áll a szovjet határon egymással szemben a magyar és szovjet fiúcska. A magyar gyerek dicsekszik, hogy- „Be, én vajas kenyeret eszek, Te csak szárazat” Mire a válasz: „Be, nekünk van Brezsnyev elvtársunk, nektek nincs.”

KISZ-tábor, cseresznyeszedés, 1974

De volt hatalmas volumenű, a mezőgazdaság/élelmiszeripar minden ágára kiterjedő export tevékenység. Az export mögött ott állt a gyártást támogató Szabványok gyűjteménye, a belföldi és export termelés megyei és országos központi ellenőrző szervezete.

A fejlesztés, vagy legyen bővülés legtöbb esetben a minőség bővülését célozta. és akkori szemléletben, joggal. A Fertődi Konzervüzem ahol vezetőként tevékenykedtem, már Karácsony környékén túladott portékáin. Vitték, mint a cukrot, mert nagyon jó volt a minőség.

Igaz, a minőséget még nem fizették meg, a minőség ellentételezése a gyorsan kiürülő raktárban fejeződött ki, ami a régi közgazdasági tanulmányok szerint javította a jövedelmezőséget. Az árak a konzervek esetében kötöttek voltak, tartalmazva a kis és nagy ker. haszonkulcsát, ami összesen 20 % volt. tehát Battonyán ugyan annyiba került egy meggybefőtt, mint Sopronban.

Nem bántó történetben azért hadd írjam le, hogy számomra, és az üzem számára a legnehezebb napokat az úgy nevezett nyugati exportra küldött áruk jelentették. Mert elvárták az üzemektől, hogy legyen valutás export. Ezzel semmi gond, de az a nagyszámú reklamáció, amit a kivitt termékek után kaptunk mi is, más üzemek is, bizony azt jelentette, hogy „palira vett” minket a nyugati importőr. Főleg a német és osztrák export szenvedte el ezt.

Volt arra példa, hogy a kiküldött kamion elakadt valahol, de a reklamáció, melyben 20-30-50 százalék értékcsökkentést követeltek, rendben megérkezett!!!

Pedig a termékek kivitel előtt átestek a gyári, majd MERT (független Minőség Ellenőrző RT.) vizsgálatán. És nem szólva arról, hogy a gyár maga is vagy éppen a friss málna, uborka, zöldség berakodását végző üzem is különös gondot fordított a nyugati termékekre. És mégis volt reklamáció!!

Hogy a minőséggel nem volt semmi baj, jelezte, hogy 1985 idejétől tömegével jelentek meg az üzemekben a nyugatról visszatérő, korábban még magyar üzletkötők, akik ismerve az ország valuta helyzetét, meglehetősen szegényes ajánlatokkal próbálták elvinni a kiváló termékeinket.

Érdekel a téma? Vagy kérdésed van a cikkel kapcsolatban?

Írja a lecsómérnöknek!

lecsomernok@gmail.com

Ennél virágosabb képet festett a szovjet export, aminek mennyisége központilag lett leosztva a feldolgozók között. A szovjet export jól jövedelmező, biztos megélhetést jelentett az üzemek számára. Kis haszon ugyan, de biztos piac. Különösebb dotációk, támogatások, pályázatok nélkül kiválóan működött a rendszer.

Írtam, de megéri az ismétlést, hogy 1989-ben Kenyában megalkotva és elindítva egy magyar gépekre épülő konzervgyárat, találkoztam több holland, francia, német mezőgazdasági szakemberrel, kereskedővel. Mind egyöntetűen kifejezték irigykedésüket a magyar nagyüzemi és háztáji rendszer produktivitását illetően. Ami jó, az jó!!

A TSZ-ek országszerte, az Állami Gazdaságok és egyéb termelő és termeltető egységek, mint az igen jól bevált ÁFÉSZ rendszer jól megvoltak. Nem jellemezte az üzemeket, feldolgozókat elvtelen versengés, egymással való leszámolás, bosszú, kapzsiság érzete. Inkább, 10 éves aktív üzemi gyakorlatom ideje alapján együttműködés, segítségnyújtás, szakmai, műszaki tudás megosztása volt jellemző. Tömegével születtek kisebb nagyobb találmányok, know-how-k, amiket az üzemek dolgozói egymás között igyekeztek értékesíteni. tehát, ha a Dunakeszi Konzervgyár TMK-s részlege kidolgozott egy korszerűbb üvegmosó gépet, azt szívesen átvették más üzemek is. Élen járt a műszaki fejlesztésben a Nagykőrösi Konzervgyár. De jaj, hogyan felejthetném ki a Debreceni, a Hatvani stb. Gyárak egyre korszerűsödő gyártási struktúráját.

1970

Ahogy említettem a nyersanyag termelők is világszínvonalon követték az új fajták, eljárások adta lehetőségeket. Ezekre vevők voltak a feldolgozók, amelyek egyre több technikai újdonságot vezettek be.

És…..mindezt a maitól jócskán elmaradó támogatás nélkül. Hogy hogyan csinálta az ország???!!! Még néhányan vagyunk, akik ismerjük ennek a hatalmas PUZZLE néhány kockáját, bár nagyon nem kérdeznek minket. Majd jön a támogatás, a pályázat és minden rendben.

A háttérben ott volt az az élelmiszeripari gépgyártás, ami szinte mindent le tudott gyártani. Sőt, világ szabadalmakat alkotott meg, mint a HUNISTER folyamatos sterilező vagy PF pasztőröző család. A nagy gyárak mellett fióküzemekként kisebb gép gyártók üzemeltek, akik kisebb üzemek részére gyártottak le kisebb kapacitású vagy éppen egyedi tervezésű gépeket.

Az a legenda járta, hogy amit nem tudott megvenni, beszerezni nyugatról a szakma, azt mi magunk kivételesen kreatív dolgozói gárdánk megalkotta. Magam is számtalan kísérletet végeztem, hogy például hogyan lehetne a néha hiánycikknek számító pektint előállítani kilúgzott cukorrépa szeletből. Mert, hogy az akkoriban még volt cukorrépa. És Cukoripar is.

Volt kiváló Növényolaj Gyárunk, Édesiparunk, világot bejáró desszertjeink, Borászatunk, a legjobb szőlőfajtákkal, a francia pezsgővel vetekedő Boglári és Törley pezsgőnk, Kékfrankosunk, Bikavérünk, Badacsonyi szürkebarátunk……„az asztal tarka-barka, rajta jó Kadarka.. És nagy mennyiségben. Exportképesen.

Ismerősek a szavak, mint Házmester, Háziúr, Hosszú lépés, Rövid lépés?? A folyó bort fehér kerámia hengerekből mérték ki alumínium mérővel. 2 deci, három deci a számtalan kocsmában. Hozzá a spricc és kész az igazi hungarikum, a fröccs. És fogyott a bor! Nem eléggé elítélhető módon 6 évesen a szüleim rajtam is kipróbálták a vörösborba áztatott vasszeget, amiről a bort le kellett innom egy nap után. Lehet, hogy ez, lehet, hogy a spenót vas tartalma, de hatott.

Pálinkánk is volt, méghozzá ő is híres és exportképes.

Nem kellett volna a szomszédba menni a Coca Coláért, mert volt itthon MÁRKA üdítő, Traubi Soda, kiváló málnaszörp. De hát a szomszéd kertje zöldebb.

A sör iparunk ellátta az igényeket. Kinizsi, Kőbányai, Szalon sör stb. likőrt gyártottunk, ecetet, kiváló esszenciákat, gyógy olajokat, Cukorkákat, Mirelit árukat. Ez utóbbihoz hamar kialakult a hűtőlánc végét jelentő háztartási hűtőgépek nagy száma, és a Jászberényi gyártó.

A feldolgozó üzemeket bőséggel el tudta látni a hazai termelést kisegítő anyagokkal. Bél, fűszerek, bőrök, tisztítószerek, takarító eszközök adalékok. Tartalék alkatrészek, targoncák, futómacskák és majd mindent megtermeltek itthon. Nem kellett importra várni.

Igaz, volt választék bővítésként import is. Bizonnyal importálta az ország a kakaót, de már itthon készített belőle Boci csokit, Tibi csokit, étkezési csokoládét, ivó csoki port. Még az azonnal oldódó ivós kakaóporért sem kellett a határon túlra menni. Kőszegen a bogyósok felvásárlásával foglalkozó ÁFÉSZ kiváló gesztenye masszát gyártott és a szezonon kívül a kakaó port.

Emlékeim szerint szamóca befőttet hoztunk Lengyelországból, nagyon finom halkonzervet NDK-ból.

Aki szeretett az utcán vagy a lassan elterjedő televízió előtt ülve nassolni, kóstolhatta a csoki parányt, a Bajtárs, Sport, Korfu szeleteket. Nekem kedvencem a Szerencsi Melódia szelet volt, bár meg sem kottyant a 20 dekányi mogyorós tej csoki sem. Mert nagyon jó volt !

Volt tehén, volt vaj és túró, nem volt hiánycikk a juhtúró. „ Egy pohár tej, tiszta fej”, „ Mondja marha miért oly bús, mert olcsóbb a hal, mint a hús” hívott fel a halfogyasztás fontosságára a szerte az országban, de Budapesten biztos, a hengeres reklám felület. Ma politikusi fejek sokasága tekint le reánk, vajon mit reklámozva? „ Holnap, halnap”, azóta is a mai kor sok esetben halogató valódi tetteit ezzel a régi szlogennel takargatjuk. Vagy „Ej, ráérünk arra még”.

1981

A Répcelaki sajtgyár készítette a változatos ízű, csomagolású kocka sajtokat. Ma is van, de behunyt szemmel nem lehet megmondani, hogy melyik ízű sajtot kóstolom. Néha kezelhetetlenül lágyra sikerül a kockasajt, lehetetlen maszatolás nélkül kicsomagolni. Egy valahai kellemes, aromás jó nevű camembert sajt pedig térben és időben eltérően vásárolva sem hasonlít a nevében fémjelzett elvárásra. Sokszor olvashatunk hírt, hogy kiváló magyar kézműves sajtot ismernek el külföldön. Ez szép, de a nagy élelmiszer boltokban különböző név alatt, de egy ízű, állagú, illatú sajt kapható csak. Különböző áruk alapján lehet csak tudni, hogy itt elvileg különböző sajtokkal állunk szemben.

Tud még valaki arról, hogy gyártanak-e Pálpusztait? Ilmicit? Márvány sajtot?

Ma egyforma íz jellemzi a valahai 1970-90 es évek rendkívül sokszínű, kulináris élvezeteket nyújtó felvágott választékát. Mintha néhány gyártó a „jó neve” ellenére nem ismerné a fűszereket.

A régi időkben az organoleptikus bírálatok 100 pontos bírálati lapján 40 pontot jelentet íz.

Valaha azzal riogattak minket a külföldi tárgyaló partnerek, hogy sok nálunk a konferencia, sok a tárgyaló partner. És lám, manapság igencsak divatba jöttek a konferenciák, népes tárgyalások, megbeszélések. Egész konferencia túrizmus alakult ki. Ma lyukat beszélnek hasunkba bizonyos partnerek, pedig a Fertődi Konzervüzem irodai bejárata fölé a „Ne csak szóval, tettel bizonyíts”, ma már elavultnak tűnő szlogenen mégis csak el kellene gondolkodni. Régi magyar közmondás volt a „Hosszú beszéd, rövid kolbász”.

Apropó. Túrizmus. Hasznos dolog, helyszínei, lehetőségei biztosítják a nehéz munka utáni pihenési vágyat. Ki hogy akar pihenni. A főkönyvelő másképpen, a melós másképpen. De hát éppen a 1970-90 időszakban voltak a SZOT üdülők. Egyszerű munkás szüleim minden évben a gyáruk, az Édesanyám esetében a Köz. Gazd . Egyetem szervezésében mentünk SZOT üdülőkbe. Nekem szép emlékim vannak ezekről a nyaralásokról. Napi öt étkezés, egyszer sem ismételve az ebédet, vacsorát. Frissen sült reggeli zsemlye vagy talán zsömle?, igazi sodort kifli, pacsni, pozsonyi kifli stb. Gyermekkoromban évente eküldtek gyermek SZOT üdülőkbe. Röjtökmuzsaj, Parádsasvár stb. No, ma próbálja meg odaküldeni gyermekét. A TSZ-ek komoly közös programokat szerveztek rendszeresen, leginkább a nagyobb munkák, pl. betakarítás végeztével a tagságnak. Termálfürdő, s igazi kulturális programok, interaktív igény nélkül. Tudunk mit enni, van mit, jók vagyunk benne, hát együnk és pihenjünk.

1971

Aki akart, 3 évente mehetett nyugatra. De, hát nagyon szép volt Prága, Várna, Burgasz, a Bolgár tengerpart, Pozsony. Gdansk, Sopot. Síelni lehetett a Tátrában, jóféle szállással. Dunai túra, kicsit macerásabb Moszkva vagy Szentpétervári látogatások. Tulajdonképpen magam is jártam egy egyetemi évemben Párizsban, klassz volt, de hát lehet, hogy a túra árából egy kubai utazás kitelt volna.

Lehet, hogy országunk nem vált a vas és acél országává, bár ahogy leírtam, minőségi gépeket gyártott iparunk, de az bizonyos, hogy tejjel mézzel folyó kánaán voltunk, már ami a táplálékot illeti. És ráadásul jó ízű tejjel és hamisítatlan mézzel.

A szabványaink és szigorú ellenőrzése annak csak csorbát szenvedett az un. rendszer váltás során.

Pénzben kifejezhetetlen értékű élelmiszeripari termelésünk, eszmei és valós értékben kifejezve is a kutyák martalékává vált.

Politikai felhang nélkül kérdezem csak, hogy magyarázza meg a közgazdász kolléga, hogyan lehetséges, hogy ma behozzuk a burgonyát, a hagymát, és sok-sok másféle élelmi anyagot, alapanyagot. Már említettem korábban, hogy mennyire hiányolom a bab és lencse félék szerény választékát. A bab közönséges, szinte észre sem vett konyhai főzelék és leves alapanyagunk ma zömében importból származik. Ha nem, akkor borsos áron megvásárolható a piaci bab. Az import a világ sok tájékáról származik, mint Argentína, Kanada, Etiópia stb. Nem lehet tudni, hogy hol mennyit állt, nálunk mennyit állt, mert vannak esetek, amikor a fővésében sem a kukta, sem a hozzáadott szódabikarbóna nem segít, kemény marad. Pedig a bab és lencse legalább heti egy alkalommal ajánlott táplálék. 25 éve nagyon sok, előtte 25 évvel pedig több tucat babfajta gazdagította a választékot. Magyar ételek épülnek a babra, mint Jókai bableves, Bab gulyás, vagy a svábok kedvelt babsterce. Nem mondhatjuk, hogy a babot nehéz megtermelni. Az általános iskolában jó 50 éve még biológia órára csíráztatott babot vittünk be. Fehéret, feketét, tarkát. Ma vajon miért nem éri meg ezt sem termelni?

Ha két termelő beszélget, vagy éppen riport készül velük, csak panasz. Nincs ez, nincs az. Nem éri meg, abba hagyom stb. Miközben azt tanultuk még a történelemórán, hogy bár a középkorban, de a gazdagság alapja a föld. Ma van sokféle támogatás, kompenzáció, kiegészítés, dotáció, nagyon korszerű gép, termelési programok stb., s mégsem éri meg?

Legdurvább hiány számomra a tojás hiánya. Ha ezt 50 éve elmondtuk volna egy vidéki portán, hogy nénje, tudja, hogy 50 év múlva tojás hiány lesz? Hát hová küldött volna nénje? Hiánycikk a tojás, amelyet minden porta, TSZ, csak úgy fél kézzel megtermelt?

Sok mai gyerek még nem evett hagymás rostélyost? Ja, hogy marhahúst is csak hírből ismeri? A marhapörkölt pedig csak olvasmányaiban szerepel? Az igazi marhahúsból készülő gulyás, mondjuk marha lábszárból, pedig-pedig csak anekdota számba megy?

Hogy valaha, még 1960-tól iskolás koromban, a napköziben 8 éven keresztül, majd a középiskolás menzán a Kaffkában teljes értékű étkezést kaptunk, tízórai, ebéd, általános iskolában még uzsonna is. Még a leglazább szülő sem engedte el gyermekét az iskolába reggeli nélkül. A Budapesti Gyermekélelmezési Vállalat nagykonyháin nagyon korszerű eszközökkel főztek. És kiszállítottak, és ellenőriztek. Semmi felhajtás, csak főzés.

A nagy vállalatok gondoskodtak dolgozóik menza szintű étkeztetéséről. Már túl az ölbe helyezett olajos újságpapíron. Ha kettőig tartott a műszak, haza lehetett vinni az ételt, akár az egész család részére ételhordóban. De ezt a típusú szolgáltatást mi is egyszerű emberek időnként igénybe vettük. Étterem szolgáltatott, igazi éttermi minőségben. És valószínűleg kedvező áron, mert különben nem vették volna oly sokan igénybe. Nagyon sokan mentek nyugdíjba egy munkahelyről 20-30 év után vagy éppen már gyakorlati idejüket is iskolásként a vállalatnál töltötték. Néha többen is dolgoztak a gyárban, akár generációk is. Volt ennek valamilyen bája, a dolgozó ily módon magáénak érezte a céget. Ezt akár hozzáadott értéknek is lehet tekinteni. Ma más a szokás, de vajon a munkaadó szempontjából kedvező-e?

Budapest telis teli volt kis vendéglőkkel. Halételek, pecsenyék, pörköltek, sültek, húslevesek várták a déli vendégeket, akik irodákból mentek oda, leenni az ebédjegy járandóságukat. Semmi műanyag tálca, semmi műanyag evőeszköz és pohár. Vacsorára aztán átalakult a kis vendéglők közönsége, leginkább állandó vendégek érezték jól magukat esténként. Kis presszók is színesítették Budapest és nagyobb városok kínálatát. Sokukban a kis hely ellenére élő zene volt. Élő zene, lemezes zenegép.

1972

Nagyon sok család ruccant ki esténként, még hétköznapokon is vacsorázni. Mi például a Honvéd S.E. által működtetett Margit-szigeti étteremben ettünk csütörtökönként halászlevet túrós csuszával.

Ez utóbbi akár Óbudán is, Budafokon, akár Nagytétényben is kapható volt számtalan kisvendéglőben. Budapest más részein nincsenek ismeretségeim, de egyetemistaként nagyon sok diákok által kedvelt helyről hallottam.

1973

Dívott az együtt dolgozók közös programja. Talán brigádoknak hívták őket, de tény, hogy a brigád tagjai bizonyos baráti társaságot alkottak. Együtt kirándulás, együtt iddogálás, együtt felépíteni a rászoruló kolléga házát. És ez a kapcsolat fennállott a nagyüzemek között is. Kedves ismerős volt a Békéscsabai Konzervgyár igazgatónője, Irénke néni, akit nem mulasztottam el meglátogatni, amikor az Orosházi Üveggyárból autóztam hazafelé. Ott Holecska úrral tárgyaltam, hazafelé Irénke néni fogadott kedvesen. Hisz messzi távolból is ismertük egymást, mert ki évfolyamtárs volt, kivel-kivel szakmérnökire jártunk együtt, másokkal tanfolyamon találkoztunk. csupa ismerős, csupa segítőkészség. És ma????

Közgazdász kollégámhoz lenne még kérdésem, hogy hogyan is van ez az infláció ?

Írtam talán korábban, hogy az állam termékeket dotált. Gyermek ruházati cikkeket, gyógyszereket, közétkeztetést és például sokféle konzervet. Például éveken keresztül rá lehetett írni a befőtt címkéjére, hogy 16 forint, miközben az üzem 19 forintot kapott érte. Amit az állam jónak ítélt, azt a terméken keresztül támogatta. De hogy is van, hogy évekig jó volt ugyanazon a címkén az ár? Nem volt észlelhető infláció. Ha volt is, az bizonnyal nem az élelmiszert érintette. A 80-as években aztán azért szerény áremelkedés volt, amit a nép azonnal humorral kezelt. Egy korábbi részben idéztem az utca humorát már, „ Csak az vehet WC papírt, aki igazolja, hogy evett is”. Pedig csak igen szerény emelkedés volt.

A belső fogyasztás kielégítése szent. Még a kenyai diktatúrában sem merte az autokratikus elnök, Mr. Arap Moi a tej, a kukoricaliszt árát felemelni. Alapvető élelmi cikkek, a legszegényebbek is jussanak hozzá.

Kicsit furcsa júliusban azt hallgatni a mérvadó rádióban, hogy kielégítő a búzatermés, majd rá három hónapra Jeremiás sirámai hangzanak el a takarmányokat illetően. Ha ma ilyen gyengén adjuk elő az élelmezéssel összefüggő tényeket, akkor milyen ország vagyunk? És mennyiből valósítjuk meg a nem előrelépést.

Márpedig leszámítva a kevés „fény evőt”, mindenki táplálkozik. És ha táplálkozik, akkor a táplálék legyen egészséges, tápláló, ízletes. És Magyarország nem engedheti meg magának azt, hogy élelmiszerből behozatalra szoruljon.

Ahogy a régi lengyel vicc mondta a rendszer váltás környékén, hogy Lengyelország eljutott a „Köz ellátástól az alig ellátásig.” ma persze ők már inkább távolba látók.

Minden provokáció nélkül azt szerettem volna leírni, hogy az élelmiszeriparnál, belefoglalva a kertészeti termelést is stratégiaibb iparág nincs. Valaha világszínvonalon műveltük ezt.

Amikor azt kérdezed a lecsóstól, -hogy akkor most hogyan is van ez az infláció -, azt kell mondjam, roppant érdekes kérdést vetettél fel, ami külön bejegyzést érdemel!

A két ünnep között, 2021. December 27.-én, a reggeli kávé mellé publikálni fogom a válaszom a következő bejegyzésben!